Szerepválság és konfliktusok a fogyasztói társadalomban

A fogyasztói társadalomban, miután a profitorientált érdekek mentén az az elsődleges cél, hogy jól alkalmazkodó fogyasztókká váljunk, nem meglepő, hogy a média és a szépségipar, a divat diktálja a trendeket.

A hagyományos női férfi szereptulajdonságok mára már felülíródtak és új vonások jelentek meg. Ismerjük a jellemzően női dilemmát, a karrier versus család kérdését, de látjuk azt is, hogy a férfi családfenntartói pozícióból már kiszorult. Megismertük a lúzer fogalmát, aki valahogy mindig lemarad és kimarad.

Szaporodtak az étkezési zavarok, megjelent az ortorexia, valamint megismerkedhettünk a metroszexuális férfi fogalmával is.

Tudjuk, hogy kötetnyi szakirodalma van a szingli jelenségnek, az ismerkedés csapdáinak és receptjeinek, egyszóval szemünk előtt zajlik egy változás.

Először a társadalmi háttérről érdemes beszélnünk, milyen térben zajlik le mindez.

A fogyasztói kultúra a nárcizmus kultúrája is egyben (Lasch,1974). A szlogen, melyet a társadalmi elvárások elénk állítanak így hangzik: „jól kinézni és remekül érezni magunkat”.

A fogyasztói kultúrában a média és a reklámok nyomása valójában egyfajta szerepjátszásra sarkallja mindazokat, akik „sikeresek” akarnak lenni.

A testi megjelenés és a külső benyomás immár elsőrendű fontosságú és meghatározó eleme a jól működő karriernek.

A test és szexualitás egyre szabadabb megjelenési formái a reklámokban, arra sarkallnak mindenkit, hogy észrevegye az üzenetet, aki izmos, karcsú, vékony és szexualitásában felszabadult, az a mai kor figurája, aki kövérkés, átlagosan öltözött, az depressziót sugall, és vélhetőleg sikertelen.

A fogyasztói kultúrában új viszony alakult ki a test és én között.

A manapság gyártott, piacra dobott és árusított diétás, karcsúsító, testedző és kozmetikai karbantartó termékek hosszú sora jelzi, hogy a jó megjelenésnek és a testi erőnlét megőrzésének rendkívüli jelentősége van a kései kapitalista társadalomban. (Turner)

A reklámok, a populáris sajtó, a televízió és a filmek a test stilizált képeinek tömegét nyújtják, gyakorlatilag a tökéletest ábrázolják, ezzel is hangsúlyozva a megjelenés és a „kinézet” fontosságát. A topmodell külső és az állandó boldog mosoly az arcokon olyan életérzést is közvetít, ami észrevétlenül állít elént elvárásokat. Tudattalanul kötjük össze a két információt, ami a képekből felénk sugárzik, ezzel pszichésen befogadva a látványt és érzést.

Az aszketikus testi munka jutalma már nem a kirobbanó egészség, hanem egyfajta feljavított megjelenés, egy „eladhatóbb” én. A munkaerő piacon és a magánélet területén egyre nagyobb fontosságú a „Jó termék” előállítása, erről szólnak azok a tréningek és képzések is, melyeket azért szerveznek, hogy sikeresen és megfelelően értékesítsük magunkat. 

Két alapvető kategóriát figyelhetünk meg, a test belső aspektusából az egészségi állapot és optimális működés fenntartására vonatkozó karbantartó ajánlásokat (az étkezési reklámok, gyógyszernek nem minősülő szerek) , hogy szembeszállhassunk a betegségekkel, romlással, az öregedési folyamattal. A külső pedig a megjelenésre, valamint a társadalmi téren belüli mozgására és kontrolljára vonatkozik (a kozmetikai és szépségápolási reklámok).

Pachter szerint: Az igazán népszerű hősök ma már nem a hatalmasok, a birodalomépítők, a feltalálók, akik véghezvittek valamit. Notabilitásaink filmsztárok, popénekesek, a szabadidőnkben látható „szép” emberek, akik inkább az élvezet filozófiáját hirdetik, mintsem a fegyelemét és a nehéz erőfeszítésekét. Ez olyan paradoxon, amit a realitásban bármikor érzékelhetünk. Manapság már komoly iskolázottság és képzettség szükséges egy jobb állás betöltéséhez, nem igaz, hogy szerencsével és „jó időben, jó helyen lenni” elvével megtarthatná bárki is hosszútávon a pozícióját.

A fogyasztói kultúra képi világában végtelenül kombinálható témák ismétlődnek: a fiatalság, szépség, energia, jó kondíció, mozgás, szabadság, romantika, egzotikum, fényűzés, élvezet, szórakozás.

Az embereket rá kellett venni, és úgy tűnik sikeresen, hogy kezdjék kritikusan figyelni testüket, énjüket és életstílusukat. Egy olyan világ teremtődött tehát, melyben az egyének arra kényszerülnek, hogy sebezhetően és enyhe szorongással folyamatosan ellenőrizzék magukat, vajon nincsenek-e olyan testi hibáik, melyeket már nem lehet természetesnek tekinteni. Tudjuk, hogy a plasztikai sebészet egyre szélesebb szolgáltatást nyújt, ma már nem csak nőknek, hanem izom implantátumokkal férfiaknak is. Minden elérhető és megcsináltatható, vagyis lélektanilag az emberi test szinte teljesen formálhatóvá vált.

Tapasztalataim szerint a jobban kvalifikált pozíciót betöltő alkalmazottak komoly gondként kezelik, hogy testi, külső jegyeikben, és kulturális szignáljaikban ne tévedjenek.

Szorongásaik egyik forrása ennek az image-nek a tökéletes előállítása.

Mondhatnánk persze, hogy ez felszínes jelenség, és a ruházat kiválasztása nem válhat pszichológiailag megoldandó kérdéssé, azonban valójában egy olyan énaspektusnak a működését figyelhetjük nyomon, mely az intézményi, tekintélyelvárások nyomására, mozgósítja a szorongások egész tárházát, esetenként regresszív mintázattal.

Kern írja: Olyan kor ez, melynek a fiatalság, az egészség és a testi szépség a rögeszméje. A tv és a mozi, e vizuális domináns médiumok kitartóan emlékeztetnek arra, hogy a karcsú, kecses test, valamint a vonzó arcon felvillanó gödröcskés mosoly a boldogság kulcsai, sőt talán ezek alkotják a boldogság lényegét.

A fogyasztói kultúra a testet kiáltotta ki az öröm hordozójává, hiszen vágyat keltő és ugyanakkor vágyakozó. Minél közelebb áll a tényleges test a fiatalság, egészség, a jó kondíció és a szépség idealizált képeihez, annál nagyobb a csereértéke. A fogyasztói kultúra megengedi a test abszolút kirakatba állítását, szemben pl. a XIX. Századdal, mikor a ruhák a test elleplezésére szolgáltak.

Annak ellenére, hogy a test rendelkezik olyan, eleve adott lehetőségekkel, mint magasság és a csontváz felépítése, a fogyasztói kultúrán belül az a tendencia érvényesül, hogy a testi jellemzőket egyre inkább formálhatóbbakként kezelik, tehát a meggyőzés arra szolgál, hogy némi erőfeszítéssel bárki elérheti a kívánt megjelenést. (Turner)

A magazinok és tanácsadó rovatok folyamatosan azt mondják, hogy mindenkinek vállalnia kell azért a felelősséget, ahogy kinéz.

 A képek összehasonlításra ösztönöznek, hogy milyenek vagyunk, illetve milyennek kellene lenni. A mozi és a reklámok segítettek létrehozni a testi megjelenés új szabványait, miután tudatára ébresztették a tömegközönséget, mennyire fontos a „jó külső”.

A populáris média és a kereskedelmi érdekek működése nyomán a „jól kinézni és remekül érezni magunkat” egészségnevelési üzenet eladható árucikké vált.

A testkarbantartás szilárd pozícióra tett szert, a képeken karcsú, csillogó szemű, szép emberek láthatók a meztelenség különböző fokozataiban, akik élvezik a testedzést. A kövér embereket általában letörte, komoran ábrázolják, vagy mulatságos figurák, egy letűnt kor maradványai.

A XX. Század figyelemreméltó vonásainak egyike Theodore Zeltin szerint a sovány nő győzelme a kövér felett.

A fogyasztói kultúrában a karcsúság összekapcsolódott az egészséggel, és az az egészségnevelési üzenet, miszerint túlsúlyosnak lenni komoly egészségi kockázatot jelent, beleépült az egyezményes bölcsességek tárházába.

A nők nagyon is tudatában vannak, hogy a diétázás fő oka szépészeti, és, hogy a „jó külső” nem csupán a társadalmi elfogadhatóság eléréséért szükséges, hanem kulcs lehet egy izgalmasabb életstílushoz is. Ez a tézis mára, az étkezési zavarok nagy számának a jelentkezésével valósággá vált, sok esetben derül ki, hogy pl. a betegek fantáziáiban ez a fajta izgalmas, szinte vizuálisan is megjeleníthető várt életstílus kudarcot, csalódottságot hordoz.

Az olyan kultúrában, amelyben a test az útlevél mindenhez, ami jó az életben, az én megőrzése a test megóvásán alapszik. Egészség, fiatalság, szépség, szex, fittnesz – ezek azok a pozitív tulajdonságok, amelyeket a test elérhet és megőrizhet. Minthogy a megjelenést az én egyfajta tükrözésének tekintik, a test elhanyagolása komoly szankciókat vonhat maga után, az embert kevésbé fogadják el, rásütik a lustaság bélyegét, csökken az önbecsülése, sőt átélhet erkölcsi kudarcot is.

Az étkezési zavarok számának emelkedése jelzi, hogy a női és anyai identitás kialakulása és jól működő önértékelés harmonikus viszonya egyre több zavart szenved. Egyre inkább érződik, hogy a fogyasztói társadalom elvárásai emelkednek, a külsőségek és az érdekviszonyok szerepének erősödése kifejezett destruktív hatásként értékelhető. Cikkeket olvashatunk arról, hogy új szociológiai fogalomként megjelent a „beautizmus”, ami nem jelent mást, mint a szépség és attraktivitás prioritását össztársadalmi szinten.

Ennek az új gondolkodásnak az alaptétele: a szép jó, a csúnya rossz! Vagyis olyan előítéletek születése indul meg, amelyek már társadalmi méretekben is hatnak.

Szociológusok szerint ennek a változásnak vannak egyéb tovagyűrűző hatásai is. Ma egyrészt jelentősen felértékelődött a nők szerepe, és ez a nemek kapcsolatában további konfliktusokhoz vezethet, másrészt ez egyfajta gazdasági manipuláció, aminek a nyomában kialakuló kulturális és eszmerendszer új kiváltságokat és új elitet teremt. Mindez azt is jelenti, hogy a kedvezőtlenebb adottságúak számára ez egyre áthághatatlanabb akadályokat emel, és komoly negatív diszkriminációt jelent. Olvashatunk arról, hogy európai országokban elbocsátások okaként sok esetben a túlsúlyt jelölik meg, mint elfogadhatatlan alkalmazotti jelenséget.

Ez a társadalmi trend pedig együtt jár majd azzal a jelenséggel, hogy a szorongásos kórképek és az étkezési zavarok száma tovább növekszik.

Ha az étkezési zavart, mint társadalmi metaforát vizsgáljuk, akkor társadalomlélektani szempontból krízishelyzetet látunk.

A sikeres énről alkotott képhez, „sikeres testre” van szükség, melyet fegyelmezni, formálni kell, ezt szolgálják ki a test és szépségipari szolgáltatók. Turner szerint az önkiteljesítés iránti küzdelemben az egyének értéke mások értékítéletétől függ. Az emberek önértékelése egyre rosszabb nívón van, sokakban a külső környezetnek tulajdonított elvárások olyan mély szorongást mozgósítanak, amiket képtelenek uralni, és állandó nyomásként élik meg azt.

Ebben a folyamatban a test külsejének, a homlokzatnak jelentős szerepe van. A jó külső a látható teljesítmény nárcizmusára utal. Ebben a formában pl. az anorexia túlhajtott testkontrollja, a külsővel való törődés szenvedélyessége a modern nárcizmus szélsőséges formájának is tekinthető. 

A bulímia, mintha a fogyasztói társadalom instabil kettős kötését szimbolizálná, egyfelől a féktelen fogyasztásra irányuló éhség a falásrohamokban nyilvánul meg, a teljesítményelv pedig, mely a szigorú kontroll alá vonást jelenti, a testsúlycsökkentő módszerekben ölt testet.

A korunkra jellemző teljesítményhajszolást a munka terén, ami az egzisztenciális szorongások következtében a „nemet mondás” képtelenségében manifesztálódik, értelmezhetjük hasonlóképpen, mint a bulímiás betegek érzelmi viszonyát a visszautasíthatatlan étellel szemben. 

 Ebben a társadalomlélektani térben azon nők csoportja, akik kamaszkoruktól szenvednek étkezési zavarban, nehezebben szabadulnak meg tüneteiktől, hiszen a külvilág számukra már a realitásban is agresszív elvárást sugall.

Az emberi kapcsolatokról…

Szalai Erzsébet szociológust idézve, a politikai rendszerváltás óta a politikai, gazdasági és kulturális hatalmat koncentráló új elit és a hozzájuk kapcsolódni képes társadalmi csoportok, valamint a leszakadóban lévő elszegényedettek fogyasztási szintje és életmódja között áthatolhatatlan szakadék alakult ki.

A választható értékek és szerepkészlet csak az elit és a hozzájuk kapcsolódók számára bővül, de számukra is csak átmenetileg, a többség számára ez az elvi bővülés inkább frusztrációt okoz, hiszen valós lehetőségeik egyre inkább szűkülnek. Ahogy differenciálódnak a lehetőségek, mindkét csoport lélektani szempontból egyre nehezedő helyzetbe kerül. Az egzisztenciális pozícióját megőrzött, illetve emelkedő státuszba kerülők folyamatos önérvényesítési, érdekérvényesítési harcot folytatnak, hiszen nincsenek biztonságban, jólétük nem prolongált.

Ennek következtében az addigi emberi kapcsolataikban jellemző érzelmek helyét átveszik újabbak, a kapcsolati tőke folyamatos építése, az őszinte emberi érzések, félelmek, szorongások szinte teljes hárítása illetve tagadása. Energiáik ebben az egzisztenciális harcban fogynak el, és egyre kevesebb jut akár a szűkebb családi környezetre, illetve saját magukra.

Az elszegényedőben lévő emberek életérzése, annak ellenére, hogy más fogyasztói szinten, más hétköznapi problémákkal küszködve élnek, ugyanígy jellemezhetők.
A megélhetésért folytatott harc ugyanúgy felőrli emberi kapcsolataikat, a kénytelen átélt értékválság, a megszokott életszínvonal feladása és a prolongált egzisztenciális szorongás devalválja kapcsolataikat, érzelmi energiáik nagy része a depresszív, szorongásos állapotok feloldására használódik.

Miközben a média egyre gyönyörűbb színekkel ábrázolja a tökéletest és az elérendőt, a realitásban egyre több mélyül a szakadék a tényleges és a fantáziált javak között.

Ebben a társadalomlélektani állapotban törvényszerűen jelenik meg az agresszió, a tehetetlenség következtében, valamint egyfajta csodaváró attitűd, ami a kilátástalanság képét enyhíti. Az előbbi öndestrukció formájában (önpusztítás), vagy  heteroagresszióként jelentkezik, ami az emberi kapcsolatokban, a frusztrációs tolerancia erőteljes csökkenésében, egyszóval a viselkedés megváltozásában látható. A társadalmi, morális konvenciók átértékelődése egyre inkább szembeszökő, a hétköznapi emberi magatartásban is.

Az emberi kapcsolatokban érzékelhető problémák nagy része abból származik, hogy az emberek egymás felé bizalmatlanok, kevéssé őszinték és tudatosan és tudattalanul is legjobban a visszautasítástól és a fájdalomtól félnek. Miután az egzisztenciális javak megszerzése lassan mindennél fontosabbá válik, új elem tarkítja az ismerkedési nehézségeket, és ez már az időhiány és megszerzett javak védelmén alapszik. Az a férfi, aki kemény munkával és heti 60-70 órás munkával tartja fenn magát egy jó minőségű egzisztenciális nívón, nem valószínű, hogy ezt feltétlenül és jóindulattal akarná megosztani valaki mással. Idejébe nem fér bele egy normális párkapcsolat kiépítése, tehát maradnak a kampányszerű, epizodikus kalandok, amikkel a hétvégi űrt kitölti, ezzel a magány érzését is távoltartja ideiglenesen.

Sem javai közé, sem az érzelmeibe nem óhajt befogadni senkit, mert az csak hátráltatná az életét, ami amúgy sem könnyű.

Mielőtt hősünket elítéljük, gondoljunk arra, hogy a fogyasztói társadalom az egyedülálló státuszt méltányolja, mert munkavállalóként ők a végtelenségig terhelhető réteg.

A pozíció eléréséhez és megtartásához olyan sebesség kell, amelyben már nincs idő az érzelmekre, biztonságot nyújtó emberi kapcsolatokra, ugyanakkor a környezettel szemben egyre erősödő projektív tendenciát érzékelhetünk, melyet a bizalmatlanság, a gyanakvás és a folyamatos rivalizáció jellemez.

A fogyasztói kultúra megteremtette azt a pszichés légkört, amiben a közepesen kvalifikált rétegben már az elért pozíciók megtartása csak folyamatos készenléti állapottal működik, melytől a szorongáscsökkentést várja mindenki. Manapság egy – egy munkahelyen a biztonság érzését csak az adja, ha az informális kommunikációs rendszerrel tisztában van valaki, folyamatosan monitorozza a környezetét, állandó készültségben van a saját helyzete védelmezésére.

Ezt azt jelenti, hogy stratégiai és hierarchikus szempontból is tisztában kell lennie a kollégák napi helyzetével, tudni kell, kinek mi a célja, milyen kapcsolati tőkével rendelkezik, hol húzódnak a határai és meddig ér el a keze. Pontosan tudja mindenki, kivel kell jóban lenni minden áron, kitől kell tartani és hogy senkit nem szabad valódi őszinteséggel megközelíteni, mert visszaüthet. Gyakoriak a csalódások, mert a látszólagos baráti kapcsolatok is azonnal összeomlanak, ha valamilyen előnyhöz juthat az egyik fél, hiszen ezek érdekvezérelt viszonyok, melyeket kizárólag az anyagi érdek vagy a megszerezhető nárcisztikus gratifikáció jellemez.

A bizonytalanság mára szokásos életérzés lett, és nem csak egzisztenciális szempontból.

Amit régebben szenzitív tendenciának éreztünk egy – egy páciens terápiájában, ma gyakorta a túlélő stratégia egyik eleme. Azt mondhatnánk, hogy akár munkahelyi, akár társadalmi méretekben elemezzük a lélektani viszonyokat, az egyre inkább paranoid szinezetű pszichés munkamódot hív életre, aminek legfőbb elvárása a tökéletes megfelelés az alkalmazotti szinten.

Megfigyeléseink szerint a mai páciensek nagy része ennek a rétegnek a tagjaként, nárcisztikus személyiségvonásai felerősödésével reagál, a ma sikeresnek mondható karakterek a pozitív érzelmeket takargatják, a kötődés, a bizalom és a szeretet, mint fogalmak számukra leszűkülnek olyan definíciókká, mely érezhetően üres struktúrát takar, valódi tartalom nélkül.  

Az élet fontos értékei, mint materiális értékek jelennek meg, gyakran látjuk az öndefiniálás folyamatát a márkákon keresztül. A jellemző szorongásforrások, melyek miatt segítségért fordulnak, sok esetben látszólag munkahelyi vagy párkapcsolati konfliktus, miközben annak hátterében olyan diffúz szorongásérzést látunk, melynek átélése sokszor már évek óta tart.

Depresszív érzések jellemzik őket, melyben a tüneti kép mögött kiüresedés, elégtelenségérzés és projektív identifikációs mechanizmus érzékelhető.

Általában jellemző, hogy a társadalmi elvárások, a folyamatos egzisztenciális szint megtartása és a munka megőrzése, mindent felülír. Gyakori, főleg a multinacionális cégeknél és a szoros konkurenciával jellemezhető média, reklám és kommunikációs ügynökségeknél, hogy kampányszerű munkákat kapnak, melyek több napig tartanak és a szoros határidők miatt, gyakorlatilag 20-22 órás munkát igényelnek naponta. Ilyenkor gyakorlatilag bent laknak a cégnél, ami egyben azt is jelenti, hogy az élet egyéb területeivel nem foglalkoznak, sem érzelmi, sem gyakorlati téren. Jellemző, hogy a kapcsolatrendszerük hasonló életvitelű emberekből áll, tehát mobilon és chaten tartják a kapcsolatot. A menedzsment vagy a felsővezetés minden igényét kielégítve igyekeznek megfelelni, mert tisztában vannak vele, hogy nem pótolhatatlanok, bármikor felvehető helyükre más valaki. Ez lélektanilag olyan érzelmi munkamódot és reakciókat indít be a páciensek nagy részénél, amiben a cég vagy a főnök projektív felületként megfelel a rideg és kiszámíthatatlan anyának, akivel a tárgykapcsolat bizonytalan és az egyetlen esély a megtartásra a tökéletes megfelelés.

Szinte ellenvetés nélkül élik így a napjaikat, csak éppen az állandó projektív készenlét eliminálja az egyéb fontos értékeket.

Nagyon fontos tényező az is, hogy a már megszerzett javak és pozíció elvesztését mindenki olyan veszteségként vagy hiányként definiálja, amit nehezen élne túl.

A fogyasztói kultúra egyik csapdája ez, hogy miközben gyakorlatilag nincs ideje és tere jól és élvezetesen elkölteni a pénzét, mégis beáldoz érte szinte mindent, és azt éli át, hogy képtelen lenne más nívón élni már. Nem véletlen, hogy az ún. kényszeres vásárlás és kontrollálatlan pénzköltés is jellemzi őket, hiszen a rendelkezésre álló hétvégi napban a hét minden feszültségét és frusztrációját oldják egy- egy plázában. A praktikus megoldás nagyon hamar átfordul tünetté, amit már nem képesek uralni. Sok esetben derül ki terápiás helyzetben, hogy az illető egyébként megszállottan vásárol cipőket, kiegészítőket, ruhákat, a bankkártyája teljes lemerítéséig.   

Miután a mai kor egyik elvárása, hogy negatív érzések nem jelenhetnek meg a külvilág előtt, egyre gyakoribb a pszichoaktív szerek, a baráti úton beszerzett szorongáscsökkentők alkalmazása.

Nagy mennyiségű pszichés kapacitást emészt fel ez az „öngyógyítás”, melynek eredménytelenségét hosszan rejtve marad, gyakoriak az alkohol problémák, a hétvégi „resetelések”, melytől mindenki a tünet spontán enyhülését várja. Miután a páciensek nagy részének a kapcsolatai felszínesek, nincs tere az őszinte érzelmeknek, tehát folyamatosan konténerelniük kell indulataikat és szorongásaikat.

Általában mindenki igyekszik a csúcsformáját hozni a munkaideje alatt, a „remekül kinézni és jól érezni magunkat” szlogen egyre erősebb nyomás alatt tart mindenkit.

A párkapcsolatok terén is észlelhetjük, hogy bizonyos női magazinok egyre agresszívabb viselkedést javasolnak a fiatal nőknek, miszerint „szerezd meg őt, és tedd a magadévá”, ami lassan teljesen lefedi a hagyományos férfi szerep, a kezdeményező, domináns pozíciót.

Ahogy néhány évszázaddal régebben, a társadalmi szerepek szoros hierarchiában és ismert működési elven működtek, tehát ha egy nő leejtette a keszkenőjét, akkor a férfi tudta, hogy közeledhet, úgy érzékelhetjük manapság, hogy sem gesztus, sem szavak tekintetében nincs már biztos fogódzó. Mindkét nem elbizonytalanodva próbál megfelelni az új elvárásoknak, miközben fantáziájában lehet csak biztos, mert ott nyugodtan építheti a történetet, szemben a valósággal, ahol már minden képlékeny.

Ahogy a nők agresszívabb viselkedése látható, úgy érzékelhetjük, hogy a férfiak maszkulin vonásai átalakulnak és femininné válnak. A metroszexuális férfi alakja, már több nőies részletet hordoz, mint gondolnánk és céljaiban is határozottan hirdeti, hogy egy férfinak is jár mindaz, ami egy nőnek. Megnőtt a saját testtel foglalkozás időtartama, ami megint csak a nárcisztikus érzelmek előretörését jelenti, hiszen olyan autoerotikus tendencia érezhető ebből, ami aggasztó. Ahogy régen és az állatvilágban ma is, a feromonok szerepe fontos volt a párzás és megtermékenyítés szempontjából, úgy gondoljuk végig, hogy a teljesen szőrtelenítet két nem, lassan már csak művi és szintetikus anyagok segítségét veszi igénybe a pártaláláskor.

Annak ellenére, hogy kutatások szerint mindenki a hagyományos szerepekre vágyna, ezt az élet másként diktálja. Ebből következően nem meglepő, hogy a válások száma emelkedik és a kapcsolatok frusztrációs toleranciája egyre alacsonyabb. A valódi érzelmek kezdenek kiszorulni, lassan már csak üres szóvirágokká válnak és mindenki elfelejti, mit jelent a kölcsönösség és a bizalom a társ felé.

Ha a világ ijesztő és szorongáskeltő, akkor legalább a párkapcsolat és az otthon legyen az a színtér, ahol nem a gyanakvás és a bizalmatlanság az úr….