Ha a vérem beteg...
Analitikusan orientált pszichoterápiásmunka leukémiás betegekkel

Az Országos Haematológiai és Immunológiai Intézetben közel két éve foglalkozom olyan páciensekkel, akik valamilyen vérképzőszervi betegségben vagy autoimmun betegségben szenvednek. Az osztály négy részre tagolódik, haematológiai rész, külső és zárt félsteril részleg, itt azokat a leukémiás betegeket kezelik, akiknek állapota gyógyszeresen vagy kemoterápiával gyógyítható illetve karbantartható, haemofiliás részleg, immunológiai részleg, és a csonvelőtranszplantációs részleg, ahol a zárt, teljesen steril körülmények között azok a betegek vannak, akiknek állapotán már csak a csontvelőtranszplantáció segíthet. A leukémia, mint a vér rákos megbetegedése akut, krónikus lymphoid és krónikus myeloid típusra osztható. Az akut leukémia tünetei légszomj, egyre erősödő fáradékonyság, teljesítménycsökkenés, fogyás, fertőzések (szájban, torokban), láz, éjszakai izzadás, csont- és végtagfájdalmak, bőr és nyálkahártyavérzések, nyirokcsomó megnagyobbodás lép és máj megnagyobbodással. A krónikus lymphoid és myeloid leukémiák hosszú ideig tünet és panaszmentesek  és gyakran más célú vérvizsgálat során derülnek ki. Az észlelhető tünetek rossz közérzet, étvágytalanság, fogyás, éjszakai izzadás, láz, megnagyobbodott lép, és a vérszegénység tüneteként általános gyengeség, halvány bőrszín. Az akut leukémia kezelés nélkül rövid időn belül halállal végződik, a krónikus lymphoid leukémia B sejtes változata főleg közép és idősebb korban megjelenve 6-8 éves túlélést jelent, a fiatalabb korban kezdődő illetve a T sejtes változat jóval agresszívebb, 2 éves túléléssel jár. A krónikus myeloid leukémia kezdeti krónikus szakaszában csontvelőtranszplantáció nélkül 4 éves túlélést jelent, előrehaladottabb szakaszaiban gyakran menthetetlen a beteg, transzplantáció esetében testvérdonornál 5 év után 70%-os a túlélés, idegen donor esetében 2 éven belül 50%-os.

A haematológiai félsteril és transzplantációs részlegen fekvő betegek között egyre több  a fiatal, 16-17 éves.

A leukémia, mint diagnózis

A rákbetegek diagnózisukat meghallva sajátos pszichés állapotba kerülnek, olyan valószerűtlen szituáció ez számukra, melyben ugyan hallják, amit mondanak nekik, de egy sajátos perceptuális gátlás következtében nem értik meg a mondatokat, az emlékezés folyamata is torzul, nehézzé válik a hallottak felidézése. A köztudatban inkább a rákos megbetegedéseknek a daganatos típusai szerepelnek, a rákos sejtek által megtámadott szerv meghatározható, diagnosztikus közlése egyértelmű, és az a kórházi osztály, ahová a vizsgálatokra küldik az illetőt, már eleve informatív. Tapasztalataim szerint a leukémiák esetében ez nem mindig ilyen egyértelmű. Több olyan pácienssel beszéltem, akit vérvételre irányítottak az OVSZ-be, és akik egészen a diagnózis közléséig egy rutin laborvizsgálatra várás nyugalmával ültek, majd a leukémia hallatán nem tudtak mit kezdeni a diagnózissal. Többen mondták azt, hogy nem tudták, mit jelent ez a szó, néhányuknak csak a Love story és a Szerelem erejével c. amerikai film jutott az eszébe. Azzal mindegyikük tisztában volt, hogy súlyos betegségük van, de, hogy ez halálos lehet, vagy, hogy ez valójában rákos megbetegedés, azzal nem. Ez a késleltetett felismerés sokszor azt eredményezi, hogy egy megnevezhetetlen szorongásos állapot áll elő, a beteg tudja, hogy nagy baj van, de nem tudja saját magának sem nevesíteni, sem megmagyarázni. Az osztályra kerüléskor, különösen az akut leukémiák esetében olyan ólmos fáradtság és gyengeség érzéssel küzdenek már hetek óta, ami látszólag közömbössé teszi őket, többen számoltak be arról, hogy nem tudtak azzal foglalkozni, hogy mit mondanak nekik, egy ágyat akartak, ahová lefekhetnek.

A diagnózis elfogadása azonban nehéz pszichés folyamat, akármikor is induljon el. Szintén több pácienstől hallottam, hogy szinte megemészthetetlen számukra, hogy a vérük lett beteg, szerintük könnyebb annak, aki legalább tudja, hol van a daganata, mint ez a helyzet, amelyben ők vannak. „A vérem mindenhol ott van, ha az beteg, akkor mindenem beteg valahogy” - mondta egyikük, ami azt jelenti, hogy ha egy szervre lokalizálható a rossz, akkor a szorongás is oda fókuszálódik, de ebben a szituációban generalizálódik a szorongás, az egész testet hálózza be ténylegesen és pszichésen egyaránt.

A vér szimbolikus jelentésének, túl azon, hogy általában az egészséghez és a testi jóléthez kötődik (egészséges színe van, életerős, stb.) egy sajátos aspektusa is észlelhető a nőbetegek körében. Ismeretes, hogy a köznyelvben a könnyűvérű vagy rosszvérű nő valójában arra a nőre utal, aki könnyen létesít kapcsolatokat, nem hűséges, parakapcsolatokat létesítve megcsalja társát, vagy prostituálódik. Pszichoterápiás munkám során több esetben vált világossá, hogy a nő páciensek nem csak a rákbetegség esetén észlelhető regresszív állapotban bekövetkezett önvádlással küzd, hanem egy speciális bűntudattal is. Ez a bűntudat minden esetben konkrétummá vált, kiderült, hogy a betegséget megelőző szakaszban házasságon kívüli kapcsolatot létesítettek, amiben jól érezték magukat, feltett szándékuk volt házasságuk fenntartása, de érzelmi és szexuális szükségleteik kielégítésére szükségük volt valaki másra. Egyik esetben sem derült ki a megcsalás a férj számára, tehát titok maradt, a nők titka. Egyikük fogalmazta meg, hogy „azt kaptam, amit megérdemeltem, ez a büntetésem”. Ez a fantázia, amit az eredeti titok miatt aztán végképp nem tudtak senkivel sem megosztani, volt a végső magyarázat állapotukra, de ami egyben növelte a távolságot a külvilág és őközöttük. További nehézséget jelentett, hogy az eredeti bűn feloldozatlan marad, tehát a gyógyulásba vetett hit, illetve a tartós remisszió elérésének a hite a felszínen a környezetnek szólt, miközben látensen ott a bizonyosság a büntetésben. Ahogy a  rosszvérű nő büntetése a régebbi korokban a kiközösítés, hajuk rövidre nyírása, csuhába öltöztetése és megkövezése volt, ugyanúgy ezekben a pszichoterápiás szituációkban ezek a nőbetegek ültek az ágyon, a kemoterápiától kopaszon, a kórházi hálóingben, a félsteril illetve steril részlegben, a külvilágból kiközösítve, szeparációban.

A titok megosztása és beemelése a pszichoterápiás munkába a teljes bizalom elérését is jelentette minden esetben. Ennek a szimbolikus tartalomnak az értelmezése után érzékelhető volt, hogy felszabadultabbak lettek, a bűntudat felszínre kerülése egyben lehetővé tette azt is, hogy beszélni lehessen jelen állapotukról, a kopaszságról, testük megváltozásáról (a kemoterápia és transzplantáció következtében a lesoványodás, felpuffadás, végtag ataxia és intentios tremor), vagyis arról, hogy nőiségük komoly sérülést szenved a kezelés során. A pszichoterápiás kapcsolatnak ebben a szakaszában tudtak arról  beszélni, hogy szinte undorodva néznek végig magukon, kerülik a tükör használatát, és ekkor vált érthetővé, miért ők voltak azok, akik nem várták meg hajuk kihullását, előbb lenyíratták kopaszra fejüket a nővérrel. Érzékelhető volt, hogy családtagjaik és főként férjük felé megváltozott érzelmi pozícióból fordulnak, képessé váltak arra, hogy elfogadják a segítséget, illetve őszinte közléseket tegyenek. Bűnösből beteggé válhattak.

Ezekben az esetekben úgy tűnt, hogy ez a traumatikus szituáció, a szeparáció, a nőiségtől való megfosztás élménye, a fenyegető betegség közelsége, mintegy valósággá teszi, igazolja a bűnösség-büntetés meglétét. Létrejön egy deperszonalizált állapot, de a külvilágból érkező fenyegetettség mellett, mely az ént pusztulással fenyegeti, további belső rossz tárgyak jelenlétével kell megküzdeni, ami nagyban nehezíti az én újraépülését, illetve azon erők mozgósítását, melyek ezt lehetővé tennék.

Terhesség és leukémia

Egy tavaly novemberi napon, már munkaidőm végeztével arra kértek, hogy feltétlenül menjek be egy új beteghez, aki délután 1-2 órája érkezett, és aki 33-34 hetes terhes, nem tudja, hogy leukémiás, azt sem tudhatja meg, hogy reggel szülni viszik. Nem kockáztathatták, hogy az éjszaka folyamán az átélt feszültségek hatására meginduljon a szülés, amely fatális lehetett volna, ha nem kapja meg a szükséges transzfúziókat előbb. A kezelőorvosa és az osztályos nővér információi után nyitottam be a szobába, ahol egy szimpatikus 30 év körüli szőke terhes kismama feküdt, Nők Lapját olvasott, és bal karjába transzfúzió volt bekötve. Látszott, hogy minden erejével tartja magát, a realitás fenntartása érdekében a normál kórházi szituáció kellékeként szorongatja az újságot, igyekszik elfogadni, hogy senki nem mond semmit, csak azonnal biztosítottak egy ágyat számára.

Első beszélgetésünk alatt nem kérdezett semmit, noha a kezelőszemélyzet egy tagjaként voltam jelen,  látszólag elfogadta, hogy diagnosztikus szakaszban van, még nem tudják laboreredményeit. Elmondta, hogy a legborzasztóbb az, és ezen a ponton elsírta magát, hogy egyáltalán nem tud foglalkozni magzatával, itt fekszik, és csak sajátmagára tud gondolni, mert biztos, hogy nagy baj van. Kérdésemre, hogyan került ide, kiderült, hogy már hónapok óta nagyon fáradékony volt, a vége felé már csak vonszolta magát az utcán, képtelen volt ébren maradni, ülő helyzetben szinte azonnal elaludt, de mindenki úgy gondolta, ez a terhesség miatt van. Ez második terhessége, van egy 3 éves kisfia, de az ő kihordása nem ilyen volt, élete egyik legjobb szakaszának élte meg, boldog volt és kiegyensúlyozott, még a feje sem fájt. A szokásos terhesgondozásra ment, amikor vért vettek tőle, és délután a védőnő kereste meg, hogy azonnal el kell jönnie az OVSZ-be, további vérvételekre. Férje hozta be, és viharos gyorsasággal peregtek az események, egyszer csak az ágyon találta magát. Megjegyezte, hogy tudja, hogy meg kell majd szülnie a gyereket, de nem tudja elképzelni mi lesz. Igyekeztem vele arról beszélni, hogy ebben a helyzetben nyugodtam foglalkozhat csak sajátmagával, és az élet más területein átélt nehéz konfliktusairól kérdeztem. Tapasztalataim szerint konstruktív ebben a kezdeti helyzetben felidéztetni azokat az emlékeket, élményeket, mikor a beteg megtapasztalhatta saját énerejét, konfliktus megoldó készségét, azt az érzést, hogy nem vesztette el a kontrollt cselekvései illetve a helyzet felett. Beszélgetésünk, mint ismerkedés jól zárult, elfogadott engem, nem riadt meg attól, miért ül pszichológus az ágya mellett, azonnal őszinte volt.

4 nappal később találkoztunk újra, megszülte gyermekét, olyan fokon tudott engedelmeskedni a helyzetnek, hogy gátmetszést sem kellett alkalmazni, egészséges fiút szült. Akkor már a haematológiai osztály félsteril részlegén feküdt, ahová lábzsákban, steril köpenyben, maszkban, fertőtlenített kézzel léphet be, maximum két látogató. Megkezdték kezelését és közölték vele diagnózisát is. Pszichés állapotát úgy fogalmazta meg, hogy neki a szülészeten kellene most lennie, szoptatni és nézegetni a gyerekét, ehelyett itt van, szerencsés esetben 5 hét múlva mehet haza pár napra. Nem sírt, ezeket tényszerűen fogalmazta meg, ült az ágyon, és nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Ettől  kezdve minden héten találkoztunk, pszichoterápiás kapcsolatunk a kezelések alatt folyamatos volt, idén júliusban mehetett úgy haza, hogy ambuláns formában kell már csak visszajönnie rövidebb kezelésekre, remisszióban van.

Pszichoterápiája során a legnehezebben indulatait fogalmazta meg. Sokat kellett buzdítanom őt arra, hogy a tény, hogy anyja és anyósa illetve férje gondozzák  gyermekét, olyan szituáció, melyben környezete elvárásainak megfelelően ugyan hálásnak kell lennie, de ettől még komoly indulatokat élhet át és fogalmazhat meg, amiért birtokolják az ő gyerekét, elfoglalják helyét a legfontosabb időszakban. Sokáig képtelen volt ezeket az érzéseket kimondani, különösen nehezítette a helyzetét, hogy környezete néhány hónap után kezdett elfáradni a helyettesítésben, és egyre többször hangzott el a "„mikor jössz már haza, annyira várunk”, illetve az otthoni gondok, problémák folyamatos közlése, mintegy érzékeltetve a vállalás heroikus voltát. A félelem, amit először megfogalmazott az volt, hogy nem tudja milyen kapcsolata lesz a kisebbik gyerekkel, ha az a nagyszülőkhöz szokik. Csak bizonyos idő elteltével lehetett nyílttá tenni az igazi kérdést, hogy az ő anyai érzéseivel nem tud mit kezdeni, nem tudja igazán szeretni ezt a gyereket. Az első erről szóló ülések alkalmával általában azzal magyarázta érzelmi helyzetét, hogy az anyának is szüksége van arra, hogy a kezdeti időszakban a gyerekéhez szokjon, kialakuljon köztük a megfelelő anya-gyerek kapcsolat. Olyan erősen kötötte ehhez az imprinting elmélethez magát, ami egyre inkább jelezte, hogy saját érzései komoly bűntudattal terheltek, az ideális anyaképnek való tökéletlen megfelelése hátterében más tartalom is húzódik. Amikor először tudtunk arról beszélni, hogy a terhesség alatt kialakult leukémiája számára mit jelentett, elkezdett sírni, és elmondta, hogy nem akart második gyereket, a férje ragaszkodott hozzá, ő azt remélte, hogy nem is esik teherbe, de egy váratlan, megszokott ciklusidőtől eltérő peteérés kapcsán ez mégis megtörtént. Férje nagyon boldog volt, mindenki nagyon örült a környezetében, csak ő nem, de ezt nem lehetett felvállalni. Ahogy haladt előre a terhesség, ő nem érezte jól magát, érzelmileg úgy érezte elfogadta a tényt, de valahogy egyre több szomatikus tünettel kellett küzdenie, fejfájás, hányinger, szédülés jelentkezett, ami előző terhessége alatt nem volt. Ebben az állapotban a jelentkező leukémiás tünetek nem jelentettek különös állapotváltozást, belesimultak az amúgy is rossz testi állapotába. A diagnózis hallatán azonban rájött, hogy nem tud szabadulni az érzéstől, amit azonnal igyekszik magában elfojtani, hogy ennek a terhességnek nagyban köze van ahhoz, hogy leukémiás lett. Valójában tehát lélektanilag abba a helyzetbe került, hogy a belső rossz, ti. a magzat a hasában, patogén tényezővé vált és megbetegítette, sőt halállal fenyegeti. Orvosilag nem igazolható összefüggés a terhesség és a leukémia megjelenése között, de az tény, hogy a terhesség alatt az anyai szervezet az immuninkompetencia állapotában van, ettől kisebb az ellenállása a betegségek kifejlődésével szemben. A rákbetegség, mint az egyik legnagyobb öndestrukciót jelző állapot, ebben az esetben egy konfliktusos terhességi állapotban fejlődött ki. A szüléskor derült ki, hogy a magzati keringésbe nem kerültek beteg sejtek, tehát teljesen egészséges gyereket szült. A beteg énje számára a külső üldöző világ (a férj és a nagyszülők elvárásai a terhességgel) mellé belső üldöző objektumként a magzat társult, ezzel előidézve a hasítást a két gyerek között, a már meglévő teljes idealizációját és jó tárgy képét, szemben a hasában hordottal. További hasításos jelenségként vált ketté saját anyai tárgyreprezentációja, a jó tárgynak jó anyja, a rossz tárgynak rossz anyjává vált. Ezen a ponton érzékelhető volt a páciens felettes énjének komoly pressziója, mely ezt a rossz anyaképet ütköztette a realitással és egy a hasításnál magasabb elhárítási szinten létrehozta a bűntudatot, ezzel prolongálva, mintegy zárványként fixálva a hasítást.

További nehézséget jelent, hogy miközben a kórházi szituáció és a leukémiás állapot önmagában is létrehoz egy erős regressziót, ami együtt jár a korai hárítások felszínre kerülésével, a gyerekkel kapcsolatos terület, az személyiség anyai aspektusa, élesen elválva ettől, szigetszerűen emelkedik ki ebből a regresszióból. A különböző személyiség aspektusok integrálása, és a vonatkozó alacsony szintű elhárítások feltárása azzal a veszéllyel jár, hogy a beteg énje egyszerre szembesül a fenyegetettséggel minden oldalról, és jó tárgyak hiányában dezintegrálódik, akár pszichotikus szintű regresszív állapotba kerülve. Pszichoterápiás kapcsolatban viszontáttételi szinten olyan érzésekben jelenik meg ez az állapot, hogy nagyon óvatosan kell bánnom az értelmezésekkel, a vággyal, hogy segítsek a betegnek, mert az integráció, ami látható, valójában csak maszkolja, elfedi a valós állapotot. Ez azt jelenti, hogy a különböző személyiség aspektusok közötti hiátus megtartásával, mozaikszerűen kell dolgozni.

Ebben az idézett terápiában az segített a páciensnek legtöbbet, hogy kimondta legrosszabb, legindulatosabb agresszív érzéseit. A férje szerepe, aki, mint külső üldöző figura, beletette a rossz tárgyat, mely aztán növekedésnek indult, végig ellentmondásos volt. Egyfelől gondozta otthon az idealizált jó gyereket, és jó apja volt, másfelől birtokolta a rosszat, akit ugyanúgy szeretett, és aki sajátos módon hozzá hasonlított. A betegnek eleinte nehézséget okozott rákérdezni kisebbik gyerekének az állapotára, miközben a nagyobbiknak rendszeresen videokazettán üzent. Az első két hazamenetelekor (1-2 hetes otthon tartózkodást jelent) elmondta, hogy igyekezett a kicsihez hozzá sem nyúlni, hogy ne okozzon túl nagy fájdalmat a csecsemőnek, ha vissza kell jönni a kórházba. Később lehetett értelmezni, hogy valójában a közeledés képtelensége az ő tudattalan szorongásai miatt állt elő. Abban, hogy saját pozitív anyai érzései a kisebbik iránt is kifejlődtek, nagy szerepet játszott a tudat, hogy egészségesnek szülte, vagyis saját destrukciója nem terjedt ki a magzatra, ami számára egyet jelentett azzal, hogy mégis jó anya. Az a félelme, hogy a gyerek nem fogja őt szeretni ezért, szintén értelmezhető volt, hogy a lelkében lejátszódó folyamatok nem a realitásban játszódnak le. A valóság igazolta ezt, a csecsemő boldogan fordult felé, a késleltetés ellenére az anya-gyermek kapcsolat létrejött.

Úgy vélem, ennek a kapcsolatnak  a kialakulását a pszichoterápiás munkája eredményének tekinthetjük, természetesen azzal kiegészítve, hogy a családban a két nagymama és az apa, akik az anya helyettesítését felvállalták, jól működtek közre.

Utolsó nagy osztályos kezelésekor egyszer csak elsírta magát, és azt mondta, most jöttem rá, hogy akár meg is halhatok, de nem akarok, szeretem a gyerekeimet és fel akarom nevelni őket. Olyan volt számára ez a felismerés, mint akinek aha élménye van, kiélesedik a kép, tudja hol van, és mi a feladata. Ettől a ponttól kezdve kezdett harcolni a betegség ellen, felvállalta betegségét, és amire addig nem volt példa, környezetében kezdett erről beszélni.

Idegen donoros csontvelőtranszplantáció és identitás problémák

A csontvelő transzplantáció (továbbiakban BMT) bizonyos leukémiák esetében az egyetlen lehetőség a túlélés meghosszabbítására, vagy a gyógyulásra. Vérképzőszervi betegségek esetében az eljárás lényege, hogy a rákosan elfajult, vagy esetleg más okból nem működő beteg csontvelőt kemoterápia és/vagy sugárterápia segítségével elpusztítják és egészséges csontvelővel pótolják. A potenciális páciensek mindegyikéről az Országos BMT Bizottság dönt, az indokoltság, kivitelezhetőség és sürgősség figyelembevételével.  A csontvelő származása szempontjából autológ és allogén, ezen belül egypetéjű iker, testvér és idegen donoros lehet. Amennyiben nem áll rendelkezésre testvérdonor, vagy nem megfelelő a csontvelő, akkor az idegen donor kiválasztása nemzetközi nyilvántartásokból történik. Donornak általában érintett személyek jelentkeznek, akiknek családjában fordult elő leukémia, és akik az alapvető egészségügyi feltételeknek megfelelnek. Angol, amerikai, európai bankok vannak, amelyek a kiválasztásban segítenek. A külföldi intézetben veszik le a csontvelőt, a személyt már ott is speciális betű-szám kombinációval azonosítják, a hazai osztályon pedig már csak annyit tudnak róla, hogy milyen nemű, és hány éves.

A BMT előkészítő fázisában góc és fertőzésmentes állapotot kell elérni a betegnél, sor kerül a Hickman kanül beültetésére, ami a nagy nyaki vénán keresztül a szívig vezetve, gyakorlatilag akár 1 évig is bent maradva biztosítja a gyógyszerek, vérkészítmények, a  bejuttatásának biztonságos körülményeit. A BMT-re teljesen steril, műtéti körülmények között kerül sor, teljes izolációban. Az első szakaszban, a felkészítés után, kondícionálás történik, sugárkezelést  vagy kemoterápiát kap a beteg, hogy a malignus sejteket elpusztítsák és így alkalmassá tegyék a szervezetet a befogadásra. Gyakorlatilag ebben a szakaszban az immunrendszerét, saját sejtjeit kell elpusztítani. A „0”. napon  kerül sor a csontvelő beadására, ezt követi az aplasiás időszak, amikor a saját csontvelő nem működik, a beültetett még nem. Ez a legveszélyesebb időszakok egyike. A 18-19. nap tájékán következik be a csontvelő megtapadása, a beteg állapota javulni kezd, granulocyta száma emelkedik. Ezt hamarosan követik csontvelő és vérvizsgálatok, hogy igazolni tudják a donor eredetű vérképzést. Ezek fájdalmas beavatkozások, melyeket időről-időre el kell végezni. A további szakaszban a beteg megküzd a fertőzésekkel, korai szakban fellépő akut graft versus host ( a továbbiakban GVHD) jelentkezésével, ami azt jelenti, hogy a beültetett sejtek megtámadják a létfontosságú szerveket, ez az enyhe bőrpírtól kezdve a súlyos, véres széklettel járó életet fenyegető hasmenésekig terjedhet. A hajhullás, étvágytalanság, vérzések, szintén velejárói a folyamatnak. A krónikussá vált GVHD csak évekig tartó gyógyszerszedéssel tartható egyensúlyban.

A betegek teljes izolációban vannak, ez látogatási tilalmat, és a kezelőszemélyzet részére teljes steril öltözéket jelent. Szobájában általában saját tárgyai nincsenek olyan számban, mint általában egy kórházi szituációban, kivételt képez néhány nylon fóliába csomagolt sterilizált fénykép a falra ragasztva. Minden csíramentes a környezetében. A steril részlegen általában 20-40 napot tartózkodnak, a félsteril részlegen további 30-50 napot. A steril részlegen a külvilággal a kapcsolatot telefonon tarthatják, illetve a látogatókat üvegablakon keresztül fogadhatják, a félsteril részen a látogatás megengedett, maszkban, lábzsákban, köpenyben, sapkában.

Lélektani szempontból ez az élethelyzet komoly megterhelést jelent. Gyakorlatilag mindenkit csak maszkban lát a beteg, tehát csak szemkontaktus marad a metakommunikációból, megérinteni nem lehet, a külvilágtól teljesen el van szigetelve.  Az idegen donoros betegek esetében egy speciális lélektani jelenség figyelhető meg. Ellentétben azokkal, akik saját vagy családtagjuk csontvelőjét kapták meg, ők egy idegen emberrel kerültek rendhagyó kapcsolatba. Van valaki a világban, akinek egy része az ő szervezetükbe került, és akiről nem tudnak semmit. Bár a kezelőorvosoknak általában nem tesznek fel kérdéseket a donorról, mégis zajlik valamiféle belső lélektani munka, információk nélkül, mert az valószerűtlen, hogy mindez érdektelen legyen számukra.

Tapasztalataim alapján ez a belső munka, egy különös tárgykapcsolat létrehozása. Nevezetesen meg kell alkotni egy figurát, aki élő személy, de aki mégis csak a fantáziában rekonstruálható. Ugyanakkor jelen van, mert a beteg vércsoportja megváltozik és a donoréval lesz azonos, úgyszintén a vérből kimutatható nemi kromoszómák is a donoréval fognak megegyezni. Tehát ha egy nő beteg férfi donortól kap csontvelőt, akkor a vérből kimutatható nemi kromoszómavizsgálat férfinak fogja mutatni, és fordítva. Előáll a kimerizmus állapota, vagyis egy idegen ember immunképletét hordozzák magukban. Ennek pszichés reakciója a felszínen olyan kérdésekben jelenik meg, hogy „vajon olyan leszek, mint ő?”, vagy „remélem erős, egészséges, jó ember, az kell,  hogy legyen, hiszen adott csontvelőt”. Ezek a kérdések nem azonnal hangzanak el egy pszichoterápiás beszélgetés alkalmával. A felszínen úgy tűnik, nem foglalkoznak ezzel a problémával. Érthetővé válik ez a jelenség, mert a betegség és a fenyegetett állapottal szembeni ösztönös reakció a távolítás, vagyis a regresszióban megjelenő tagadás mechanizmusa. A teljes izolációban komoly erőfeszítéseket tesznek a betegek, hogy ne foglalkozzanak magukkal, főleg félelmeikkel. A halál gondolata, a társak állapota az osztályon általában hárítás alá kerül. Ezzel a lélektani munkával pontosan ellentétes a donor figurájának megalkotása, azt jelenti, hogy folyamatosan szembesülni kell a betegséggel, a félelmekkel, és a szorongások állandó támadásával. Sajátos küzdelem indul meg a két jelenség között. A donor személye abszolút idealizált, erős figura lesz, akinek hatalmában áll megmenteni a beteget. Vagyis egy jó tárgy kreálódik, akik objektíve is belekerült a betegbe, jelen van a testében. Ugyanakkor ez az omnipotens figura identitás változásokat is indukál, a tudattalan vágyak szintjén a vele való teljes azonosulás lesz a garancia az életben maradásra. Olyan fantom figura ez, aki, mint tárgykapcsolati objektum elsődleges fontossággal bír. Úgy tűnik kevesebb szorongás mobilizálódik személye kapcsán a visszaeséstől való félelem tekintetében, mint a saját csontvelő visszaültetésekor, mely esetekben sokszor fogalmazódik meg, hogy „remélem nem újul ki megint”. A saját sejtek visszaültetése és a megfogalmazott szorongás arról árulkodik, hogy a destruktív rész, a rossz sejt elpusztítása nem teljes bizonyosság, a visszaültetett jó ismét destruktívvá válhat. Ezzel szemben az idealizált jó figura sejtje a külvilágból jön, mint ilyen nincs köze a beteg saját rossz tárgyaihoz vagy destruktivitásához. Képes lehet arra tehát, hogy mentesítsen a rossz tárgyak fenyegetésétől. Ezek a páciensek fogalmazták meg, hogy érzik, hogy ez a betegség azért jó arra, hogy emberi tulajdonságaik megváltozzanak, a fontos-nem fontos, értékes-nem értékes választásban megváltozott szemléletet adjanak, hogy jó emberré váljanak.

Előadásomban a teljesség igénye nélkül próbáltam néhány speciális lélektani jelenséget megmutatni, ami a leukémiás betegekkel való kapcsolatban megjelenik, és melyek ismerete nélkülözhetetlen a velük való munkában.